Lélektúrák Szlovéniában (5. rész) - A Mostnica-szurdok

A hidak szurdoka… Tényleg az egyik legkülönlegesebb, legszebb táj, ahol valaha is jártam. Az egyik pillanatban két, szűk sziklafal közé vájt kanyonban, 20 méter mélyen nézed az iszonyú erővel száguldó vizet, a falba vájt kavitációs üregeket, az itt-ott a falból csodával határos módon kinövő fákat. A másikban melletted csobog a folyó, odasétálhatsz hozzá egész közel, a köveken egyensúlyozhatsz, megsimogathatod, egészen közelről fotózhatod. Ahogy haladsz a túraúton, a hegy két oldalán is kisebb-nagyobb patakok, folyócskák zúdulnak alá, utat keresve a Mostnica-folyóba. Víz és csobogás, na, az itt van bőven.

A Mostnica-szurdok

A Mostnica-folyó

A Mostnica-szurdok, a hidak szurdoka

Itt-ott hidakon kelhetsz át. Közülük a településhez legközelebb eső a leghíresebb: az Ördög-hídja.

Az Ördög-hídj

A legenda szerint a falubeliek hidat szerettek volna építeni a folyó fölé. De nem jártak sikerrel; a híd mindig leomlott. Egy idő után megunták, és azt mondták, építsen itt hidat az ördög! Az ördög, persze, meghallotta, és meg is építette a hidat. Azt mondta a falubelieknek, hogy a hídért cserébe kéri annak a lelkét, aki először átmegy a hídon. Az emberek tanakodtak, mitévők legyenek. Végül az egyik gazda a kutyájával indult a hídhoz. Átdobott egy csontot a híd túlsó felére, az eb pedig vidáman szaladt érte. Így az ördögnek be kellett érnie a kutya lelkével.

Ez az első híd, amelyről lekukkanthatunk a mélybe a két szűk sziklafal közé, és elképedhetünk a természet szépségén, merenghetünk az iszonyatos erején.

Majd elindulunk a javasolt menetirányban, jobb oldalon enyhén fölfelé a folyó bal partján. A szurdokot körbejáró kis kör egyébként nem hosszú, nincs 4km összesen. De bőven elidőzik rajta az ember, annyi csoda veszi körül. Ha még kamera is van a kezünkben, no, akkor igencsak lassan lehet haladni. Bár nem könnyű egy-egy képen megmutatni, mit is hozott létre a természet a Mostnica-szurdokban.

Miért is ilyen különleges a szlovén természet, a Júlia-Alpok, a Triglav Nemzeti Park? Miért van ennyi patak, folyó, szurdok, vízesés, tó benne?

Egyrészt a víz tevékenysége a meghatározó: beszivárog az üledékes kőzetek repedéseibe, és ott járatokat, hosszú idővel barlangokat hoz létre. Ha pedig esetleg beomlik egy, már nagyobb barlang, létrejön egy szurdok, kanyon. Hogyan is történik mindez? Az esővíz alapból jellemzően enyhén savas kémhatású. A talajban, reakcióba lépve az ott gazdagon képződő szén-dioxiddal, és szénsavat hoz létre. A szénsav pedig az üledékes kőzetek, a mészkő és a dolomit (előbbi kalcium-karbonát ásványokból, főként kalcitból és aragonitból, utóbbi legalább 50%-ban kalcium-magnézium-karbonátból épül fel) mállását eredményezi. Ezt nevezzük karsztosodásnak. Érdekes egyébként a szó eredete. A Séta az ásványok között című könyvben azt olvastam, hogy a Dinári-hegység részét képező szlovén Karszt-fennsík magának a folyamatnak a névadója. Amikor rákerestem a neten, kiderült, hogy ez a kijelentés megállja a helyét: az angol karst szó a németből származik még a 19. századból, a németek pedig erről a területről, az itt zajló folyamatok megismerésétől kezdték használni még jóval korábban. A szlovén nyelvben egészen 1177-ig visszavezették az eredetét: ekkor a Grast szót használták a helyiek.

Persze, a karsztosodás nemcsak mállással jár: a víz épít is. De erről majd egy későbbi posztban lesz szó, hiszen megyünk még a világhírű Postojnai cseppkőbarlangba is…

A Júlia-Alpok – amely egyébként Julius Cézárról kapta a nevét – csodálatos formavilágát azonban még valami formálta a mai képére: ez pedig a jég. A 12500 éve véget érő utolsó jégkorszak glaciális tevékenysége, eróziója hozta létre a Bohinji- és a Bledi-tavat is. Volt, ahol a 800 métert is elérte a jégtakaró vastagsága ezen a környéken!

Szóval nem csoda, hogy él egy másik legenda is ezen a tájon, mely szerint, amikor Isten létrehozta a világot, megfeledkezett egy kisebb embercsapatról, akik türelmesen várakoztak a nagy alkotás elkészültére. Amikor rájött a mulasztására, nekik ajándékozta a legszebb helyet a Földön, melyet az emberek, Isten szláv nevéből, a Boh szóból Bohinjnak neveztek el.

Amikor felértünk a szurdok tetejére, úgy döntöttünk Dodóval, hogy eltúrázunk egészen a Mostnica-vízesésig. Ez még egy nagyjából 5km-es utat jelentett. De időnk és kedvünk is volt bőven hozzá. Egy meredek és csúszkálós mászást követően elértünk a Voje menedékházhoz, majd kényelmes erdei, mezei ösvényeken haladtunk tovább. Az út szélén tábla figyelmeztetett, hogy a turistautat ne hagyjuk el, tartsuk tiszteletben az élőlények életét, beleértve a hegyi házikók tulajdonosainak nyugalmát is. Mert a hegyvonulatok közötti tisztásokon elszórtan házakat is láttunk.

Úton a Mostnica-vízeséshez

A vízesés engem teljesen elbűvölt. A 21 méteres lezúduló víztömeg hatalmas erejét egészen közelről lehetett érezni. Talán ezért is tetszett nekem jobban, mint a Savica-vízesés. Valahogy elfogott az érzés, hogy itt szeretnék maradni örökre, ez annyira jó és varázslatos. Ezt az érzést nem tapasztaltam még korábban, szóval mostantól majd figyelni fogom, mikor, minek a hatására jön elő bennem, hogy megfejtsem a jelentését.

A Mostnica-vízesés

Egy kis mézes tea és némi rágcsálni való elfogyasztása után visszaindultunk. Dodó, szokásához híven nézte a GPS-t, és közölte, hogy arra vezet az út, rámutatva az ott még igencsak vadul zubogó folyó melletti szakadékra. Néztem rá kérdőn, majd talán a kelleténél kissé határozottabban közöltem, hogy én ugyan arra nem megyek. Isten őrizz, hogy a hídépítés óta elégedetlen ördög végül az én lelkemmel nyerjen vigasztalást.

Ezúttal azonban – az én szerencsémre és az ördög szerencsétlenségére – Dodó is mutatott némi kételyt a GPS-jelzéssel kapcsolatban, és egy másik utat választottunk. Ez a kis ösvény végül egy aprócska hídhoz vezetett minket, amelyen átkelve megtaláltuk a Voje menedékházhoz visszavezető körút helyes útvonalát. A hídról még néztünk fölfelé a vízesés irányába, kérdő tekintettel, hol lehetett volna feljebb átkelni a folyón, de nem kaptunk választ.

A hidak szurdoka elgondolkoztatott… Az utóbbi egy-két évben már elfogadtam, hogy az Univerzum engem rendre olyan helyzetek, szereplők közé állít, ahol valahogy hidat kell képeznem. Hosszú évtizedeken keresztül nem vettem erről tudomást, sőt, talán még menekültem is, ahogy csak tudtam. Ha kellett, homokba dugtam a fejem. De senki sem kerülheti el a neki rendelt feladatot: előbb-utóbb jobb felismerni és elfogadni, sőt, talán még előnyt is kovácsolni belőle. Mára én is elfogadtam, és most már tudatosan is építem saját hídszerepemet. Legyen szó akár az APPLiA-ról, ahol versenytársak, különböző szakterületek, piaci szereplők, országok között igyekszem a világot jobbá tevő megoldásokon munkálkodni. De ha a Forgó Morgó vagy a Szerintemprogram eseményeit nézzük, akkor a generációk közötti együttműködés, az egymástól tanulás hangsúlyozásában is valójában ez a küldetésem nyilvánul meg. Amiben én most már nagyon jól érzem magam.

A visszafelé úton egy újabb rejtély jött velünk szembe. Méghozzá apró, zöld kövecskék formájában. Az úton ugyanis itt-ott, valójában egészen sok helyen igencsak sok kisebb-nagyobb zöld kövek hevertek. Természetesen, minden tudományos tanulmányaim ellenére közel sem ismerek fel minden kőzetet, sőt! Viszont szívesen tanulok, és ehhez a természet korlátlan lehetőséget biztosít. Ha pedig valami bekattan, annak igyekszem utánajárni. Dodó is nézegette, vizsgálgatta a zöld kövecskéket, megpróbálta eltörni egyiket-másikat, mert a törésből sok minden megtudható a keménységükről, szerkezetükről. Nem jutottunk előbbre. A neten kutatva végül kép alapján zöldpalának tűnt számomra. A zöldpala egy metamorf kőzet. A metamorf kőzetek a vulkanikus és az üledékes kőzetek mellett a kőzetek harmadik nagy csoportját alkotják: tulajdonképpen az első két csoport kőzeteiből magas hőmérsékleten és nyomáson jönnek létre; ezek az ún. átalakult kőzetek. Például, ha a magma feltör egy mészkőhegységben, akkor a magas hőmérséklet hatására a mészkőből márvány képződik. Ugyanez történik akkor is, ha nagy mélységben a mészkő a nyomás hatására alakul át.

Szóval, mivel nem voltam biztos magamban, segítségért folyamodtam korábbi tanáromhoz, Rakonczai János tanár úrhoz. Ő pedig gyorsan helyre is tette a zöld követ a fejemben: ugyanis ez a zöld kő a Júlia-Alpokban egyfajta üledékes kőzet, méghozzá homokkő, amelynek a zöld színét a glaukonit nevű csillám ásvány adja.   

Visszaérve a szurdokhoz, most a másik partján sétáltunk vissza. Innen még több hidat fedeztünk fel, a táj teljesen más arcát mutatta. Még egyszer lekukkantottunk az Ördög-hídjáról a mélybe, majd visszatértünk az autóhoz. És, persze, jöhetett ismét a zene. Mi más, mint Bryan… Egy ilyen nagyszerű naphoz pedig nem is találhatnánk jobb számot, mint az album címadója: So happy it hurts.

Vigyázat, az érzés fertőző… Legalább is remélem😉