Benzinkút-csábítás (ki hinné...)

Sorban állok a benzinkútnál. Kezemben szorongatom a bankkártyát, hogy kifizessem a tankolást. Közben a pultot bámulom. Forog. Szépen, lassan. Fentről egy infralámpával megvilágítják. Így jól látszik, hogy némelyik még világos, még nincs kész. Mások már barnulnak. Forognak tovább. Lassan.

Hirtelen az eladó egy fogóval kiemel egy szép, barnát. Jaj, mi történt? Ő volt a legszebb! És most elvitték!

Aggódva kutat a tekintetem, mi lesz a sorsa. Már látom. Az eladó beleteszi egy kiflibe. Piros, fehér és sárga szószokkal locsolgatja, kerül bele sajt is, meg néhány sült hagymakarika. Szép, puha szalvétába csomagolja. Átadja egy vidám fiatalembernek.

Sorra kerülök a pénztárnál, fizetek. „Egy kávé? Energiaital? Netán egy finom hotdog?” – szólnak a kötelező kérdések. Nem, köszönöm, nem kérek.

De még vetek egy ábrándos pillantás a forgó virslicsodákra, mielőtt kilépek a shopból.

 

Szlovénia

2022 karácsonyán ettem utoljára húst. Akkor hoztam egy döntést. Sok minden befolyásolt ebben, de legfőképp a saját tapasztalatom, mely egyértelműen jelezte, sokkal jobban vagyok nélküle.

Nem egyik napról a másikra döntés volt ez. Másfél év előzte meg. Másfél év átmeneti időszak, melyben fokozatosan váltam életem első közel 47 húst hússal evő éve után flexigánná. Vagyis valahol a vegán és a vegetáriánus közötti táplálkozóvá.

Ezzel a mai napig egyedül vagyok a családban. Időnként kérdezgetik tőlem, meg magamat is figyelem, nem hiányzik-e a hús. Például egy családi ebéd során, amikor anyukám kipakolja az asztalra a főtthúsos tálat. Vagy amikor a disznóvágáson – mert minden évben megyünk – elkészítik a friss húslevest, hurkát-kolbászt. Esetleg, amikor anyu világbajnos kocsonyáját eszi mellettem Dodó. Vagy az örök kedvenc carpacciom Brüsszelben a svédasztal egyik fogása. Rukkolával, parmezánnal bőven megszórva. Pont, ahogy szeret(t)em.

Nos, a válasz az – és ezen én csodálkozom a legjobban – , hogy nem. Még sosem kellett küzdenem magamban, hogy ellen tudjak állni.

Az egyetlen furcsa, talán már csábítónak mondható pillanat a benzinkútnál szokott rám törni. Ki hinné, ugye? Hogy pont ez a jelentéktelen harapnivaló, a húsok királyi listáján a „szemét” kategóriát képező, talán húst is csak nyomokban tartalmazó rudacska lesz képes egy nagyobb nyelésre késztetni? A virsli.

Persze, van vegán is. Igen, ettem már. Legutóbb például tegnap. Történt ugyanis, hogy felhoztunk a garázsból egy üveg finom, horvát házi ajvárt. És úgy éreztem, kell belőle ennem vacsorára. És ezért kell hozzá virsli.

Így este, hazafelé a kosárnyi zöldség mellett a bevásárló kosárba tettem egy csomag vegán virslit is az Aldiban.

Ettem már korábban. Pontosan tudom, hogy ellentétben a hagyományos virslivel, ami csak szemét, de legalább finom, ez még csak nem is az. És biztos vagyok benne, hogy legalább annyi adalékanyagot meg egészségtelen összetevőt tartalmaz a maga vegán minőségében, mint a húsos virsli a sajátjában. Nem ámítom magam. De néha van ilyen pillanat. A rossz tudatos választása. Nem, nem sodródom kontroll nélkül, tehetetlenül az események áradatában. Ellen tudnék állni. De most úgy döntök, nem állok. Tudom, mit csinálok. A nem egészséges vegán virslit választom.

Szóval megfőztem a virslit, és hogy valami íze is legyen (mert tényleg nincs neki szegénynek, semmi), megettem hozzá majdnem az egész üveg ajvárt. Meg egy friss kiflit.

Vegán virsli 

Ma pedig sült cékla, édesburgonya, zeller és lila hagyma lesz ebédre! Talán fokhagymát is teszek a tepsibe. Hmmm… Kis olivaolajjal, sok finom fűszerrel.