Bringatúra a határon innen és túl
Ha a tanítvány kész, megjelenik a Mester, tartja
a mondás. Az elmúlt két napban bőven volt időm elmélkedni, hisz mindkét nap
bringatúrára mentünk. Két folyó, a Vág és az Ipoly partján bicikliztünk. Egy
kicsi Magyarország, egy kicsi Szlovákia volt a program. A határokat nézegettük.
Hol innen, hol onnan…
Az életemre visszagondolva remek tanítóim voltak.
Több közülük nagy hatással volt rám. De a legnagyobb tanítók az ember életében
a családtagjai. Ők azok, akik nap mint nap tükröt tartanak elénk. S a
tanításokat is addig kapjuk, amíg meg nem értjük, fel nem dolgozzuk őket. Akkor
léphetünk csak a következő osztályba, ha levizsgáztunk.
Engem nagyon sokan próbáltak megtanítani a
határaim felismerésére, arra, hogy ezeket tiszteletben tartva magam hozzam a
döntéseket az életem felett, és ne csak sodródjak, közben megpróbálva
megfelelni mindenki más elvárásának. Mert ez sosem megy a végtelenségig. Az
ember előbb-utóbb összeroppan a súly alatt. Aztán kitör, mint egy vulkán,
amelynek mélyében régóta dolgoznak rejtve a természet erői. Hányszor
tapasztaltam meg én is a vulkán-létemet, a hibást, a felelőst mindig másban
keresve… Pedig én magam döntöttem úgy, hogy nem döntök. Én magam döntöttem úgy,
hogy nem figyelek az érzéseimre, nem tartom tiszteletben a határaimat. Hogy jó
az úgy, ahogy más szeretné, majd én magamban megoldom. Akármibe is próbáljuk becsomagolni.
„Nem akarom megbántani”, „a család a fontos, nem én”, „a szeretet áldozatokkal
jár”. „Minden kapcsolat kíván kompromisszumokat”. Mindben van igazság. A kérdés,
hogy mindeközben velem mi is történik. Mert ha engem felemészt a helyzet, ha én
nem vagyok rendben, akkor a környezetem sem lesz. A környezetemért, a családomért
való felelősség saját magamnál kezdődik. És ez oda-vissza hat: amíg én nem
tisztelem a saját határaimat, addig más sem fogja. Miért is tenné? Ráadásul
ebben az esetben ezt adjuk tovább a gyerekeinknek is.
A Vág-menti tekerésre Komáromból indultunk a
folyó bal partján. Hol a folyóhoz közeli füves, hol a távolabbi, betonlapokból
összerakott, kissé zötyögős töltésen bicikliztünk el Gúta/Kolarovo településig.
Ez volt a kalandosabb oldal, főleg a füves töltésen. De valami csodálatos volt
a zöldbe borult természet! És senki más nem volt ott, csak mi. Meg a rengeteg
madár és a döngicsélő méhek. Nagyon élveztem! Dodó viszont minden egyes, a
betonozott úthoz vezető visszatérési lehetőség előtt megállt, hogy megkérdezze,
merre menjünk tovább. Mert már ismer. Mert már ismerem magamat. Tudom a
határaimat. És ezeket most már ő is elfogadja.
Hányszor, de hányszor jártunk úgy szerelmünk
hajnalán, hogy vakon tekertem Dodó után, aztán a zsombékosban cipeltük kézben a
bringákat. Vagy a Mátrában ültem a jeges út szélén a szétfagyott lábfejemet
gyömöszkölve, hogy a 15km-re tervezett túrát valahol 40 és 50 között be tudjuk
fejezni. Bevallom, itt már túlvoltam az amúgy elérhetetlen és ismeretlen
határaimon, és sírva jeleztem Dodónak, hogy soha többé nem megyek vele
biciklizni. A vulkán kitört. Azóta is szállóige nálunk ez a mondat. És hosszú
évek kellettek még utána, hogy a leckét megtanuljuk. Jó pár esés, domboldalon
lebukfencezés a bringával…
Gúta egy nagyon kedves kis szlovák település,
melyet az Ipoly szel ketté. Itt található Európa leghosszabb fedett fahídja, 86
méter hosszú, mellette pedig egy vízimalom és néprajzi múzeum. Padok, pihenő… Igazán
kellemes hely, ahol a kirándulók, bringázók szusszanhatnak egyet. Mi már
jócskán ebédidő után értünk ide, és éhesek voltunk. A büfés hölgy javasolta a
The Bank nevű éttermet. Mint kiderült, eredeti olasz kemencében sütnek
elképesztően finom pizzát. Azt a nápolyi fajtát, puha, magas széllel, ropogós
középpel. A normál méret nagyobb, mint egy normál nagytányér… Az alap Margarita
5 euró (Zamárdiban legutóbb 4000Ft volt). A trikolornál gazdagabbak 5.60-ba
kerülnek. Két pizzát, 3 italt és kávét 23 euróért fogyasztottunk. De
mennyiségileg bőven elég lett volna, ha kettőnknek egy nagy pizzát rendelünk,
akkor 20 euró alatt marad a számla. Hát ilyen is van. Ezzel letudtuk egyben az
ebédet és a vacsit is, tényleg olyan gazdag volt a pizza.
Visszafelé a folyó jobb partján végig kiváló
minőségű biciklis út vezet Komáromig. A Velencei-tóval és a Balatonnal szemben
alig voltak rajta. Elképesztően szép vidék, gyönyörű, buja hullám- és ártér,
lila mezeizsálya-mezők, szemét sehol. Szuperjót tekertünk. Ide bőven megéri
elutazni, mindössze egy óra Budapesttől. Edzésnek is kiváló: ha csak a
jobbparti úton tekerünk oda-vissza, akkor is közel 50km-t. A mi túránk végül 63
lett, mert Komáromban a magyar részen, a Csillag erődnél parkoltunk.
Tegnapra Dodó kinézett egy rövidebb túrát.
Szobról indult az útvonal, és az Ipoly egyik partján „oda”, a másikon vissza,
ezt volt a terv. A net szerint könnyed, családi túra. Hát, nem tudom. Mi a
Szobhoz közeli aszfalt biciklisút után egyetlen családdal sem találkoztunk.
Valójában egyetlen biciklissel sem. A Károly Róbert hídon mindenki áttekert és
Esztergom felé vette az irányt.
Mi is áttekertünk, mert a netről letöltött itiner
erre vitt bennünket. Egy kis utca végén azonban elbizonytalanodtunk. Ugyanis
itt az GPS azt mondta, hogy irány az erdő, egy meredekebb, nagyon köves úton.
Dodó nekiindult. Én kétkedve várakoztam. Ez lenne a könnyed, családi túra??? Ne
már! Valamit biztosan elrontottunk. Dodó sem volt biztos a GPS-jelzésben.
Végül, ismerve az én határaimat, inkább azt javasolta, hogy kerekezzünk vissza a
folyó másik partjára, és azon a bringásúton, a bal parton haladjunk tovább.
Az aszfalt bringaút hamarosan a töltésen futó
köves, murvás úttá váltott. Csodálatos volt a környék egyébként. És ismét
letudtuk a tömeget. Egyedül tekertünk. Letkésnél lehet áttekerni a hídon
Szlovákiába (az autók elől egyébként jelenleg minden híd zárva van a járvány
miatt). A másik oldalon Szalkára érkeztünk, innen a városkából kiérve ismét a
hatalmas mezőkön és a töltésen találtuk magunkat. Az utat ugyanakkor egyes
helyeken kaviccsal töltötték fel, amiben én utálok tekerni, mert ide-oda
csúszkál a bringa. Így inkább lementünk a töltés alatti füves útra. Itt sem
volt nagyon könnyű a manőverezés, mert elég magas volt a fű. A combos szakasz
után a töltésről elkanyarodva jött egy homokos, így nem kevésbé combos rész.
Mert itt is mozog rendesen a bicikli. Dodó még esett is egy jókorát. Mondjuk én
nem láttam, mert az egyetlen szakasz volt, ahol mondta, hogy menjek, úgyis
utolér. Ami így is lett. Száguldott le a lejtő aljára, ahol várakoztam rá,
vigyorogva, mint egy kisgyerek, hogy mekkorát esett.
Itt újabb útelágazást nézegettünk. Az útjelző
tábla – és a GPS is – azt jelezte, irány az erdő. Egy tanyán átszáguldottunk;
itt egy csomó birka feküdt az úton és a ház mellett, csak úgy, szabadon, de nem
nagyon érdekeltük őket. A kutyákat annál inkább, de szerencsére meg voltak
kötve. Mindenesetre jobbnak láttam nem megállni birkafotózásra, hanem inkább
belehúzni kicsit. Beértünk a természetvédelmi területre, innen az Ipoly parti
dzsungelben haladt az ösvény, igencsak sok kővel és helyenként 20-30cm mély,
sűrű keréknyomokban a túlzottan bátor bringásokra várakozó sártengerekkel
tarkítva. Én a vájatok keskeny teteje helyett az útszéli gödröket próbáltam kerülgetni,
így nekem a sár helyett sikerült a térdig érő csalánmezőbe érkeznem; ekkor úgy
döntöttem, inkább tolom a biciklit, amíg jobb nem lesz az út. Dodó imádta ezt a
kalandos, igazi montis utat. Tekert, de nagyjából 100 méterenként mindig
megvárt. Ha épp a bringán ültem, és jött egy kövesebb rész, kiabált, hogy
szálljak le.
Az igazság az, hogy az autóban utazva
beszélgettünk. Azt mondta, hogy neki mostanában nem nagyon van kedve
gyalogtúrákhoz. Szívesebben biciklizik. Én meg azt válaszoltam neki, hogy nekem
hiányoznak a kirándulásaink. Én szeretnék időnként túrázni.
Az ember pontosan fogalmazza meg a kívánságait,
mert az Univerzum figyel, és valóra váltja azokat. Így ezen a bringatúrán én
több szakaszon is sétáltam. Meg is mosolyogtam magamban, majd Dodó is megjegyezte:
„Úgyis túrázni akartál”. Mondom, tudom, igen. A kívánságom meghallgattatott. És
ha már így alakult, élveztem az amúgy tényleg dzsungeles, folyóparti sétát.
Fura a nagy folyóink után a kisebbek arcába is belenézni. Az Ipoly, ahogy előző
nap a Vág is, végtelen békét sugárzott.
Volt még az útban egy-két köves emelkedő, még
néhány napsütötte, dús mező, és végül egy köves lejtőn értünk vissza emberlakta
környezetbe. Kitaláljátok-e, melyik köves lejtőn? 😊Mégiscsak jó volt az a
GPS-jelzés…
Innen már várt ránk a klassz bringaút, az utolsó
4km, vissza Szobra.
Szerintem ez a túra semmiképpen nem tartozik a
könnyű, családi terepek közé. Kellő kiegyensúlyozottsággal nem rendelkező
családok semmiképp ne válasszák, mert olyan mint az alkohol: felerősíti a
hangulatokat. Én a mi esetünkben egy jó tükörnek éltem meg. Hosszú út, sok
útelágazás, sok hegy és völgy, és sok bukás (szó szerinti és átvitt értelembe
vett) kellett ahhoz, hogy ebben a tükörben most már mindketten mosolyogjunk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése