Alagutak

 

Mondják egyesek, hogy minden utazás egy zarándoklat. A Budapest és Korcula közötti utat nem tudom, hányszor tettem meg az elmúlt 15 évben. Sokszor. Az esetek többségében egyedül vezettem. Hosszú út, még ha csak Splitig autózom is. Ez 750km. Ha Plocéból kompozok, az még 100km extra vezetés az autópályán. Ha pedig kihagyom a spliti és a plocei kompot, és „körbeautózom” az új Peljesac-hídon, akkor majdnem megvan az ezer, mire Priscapacra érek. Akármelyik megoldás mellett döntök is, van idő bőven elmélkedni az élet nagy kérdésein. Vagy a sors – esetenként a horvát autópálya – nagyobb útlezárásain, elterelésein, dugóin.

Az utazásban ugyanakkor vannak olyan pontok, melyek segítenek a haladásban. A közeledésben. Az átkapcsolásban.

Szerintem ilyen autópálya-szakaszok az alagutak. Az ember kénytelen lassítani. Behajt egy sötét, szűk térbe. Megszűnik a környezet, a táj. Csak a sötét falak vannak, és a tudat, hogy az alagút végén ott a fény. És kijutunk egy új tájra.

Horvátország autópályáin és autóútjain összesen 91 alagút található, ezek közül 54 autópályán vezet keresztül. A legtöbb alagúttal, szám szerint 22-vel rendelkező autópálya az A1-es. Ezt Zágráb – Dubrovnik autópályaként is emlegetik, bár Dubrovnikig még nem ért el. Ploce a vége.

A két leghosszabb alagút ezen a pályán található: a Mala Kapela a Bosiljevo 2 útelágazás után, és a Sveti Rok alagút a Velebiteken át.

Az utazás során számtalan útelágazásra kell odafigyelni, de valahogy nekem az első meghatározó a Bosiljevo 2, Karlovac után. Ez valójában a Rijeka – Split útkereszteződés. Akik az Isztriára, Krkre vagy Cresre tartanak, itt Rijekát választják. Akik pedig délebbre utaznak, Split felé sorolnak be. Akár úgy is mondhatnánk, hogy az Isztria vagy Krk és Cres szerelmesei és Dalmácia szerelmesei itt búcsúznak el egymástól (és egyben az alternatív úticél-szerelemtől is).

A kereszteződést követően nem kell már sokat autózni, hogy behajtsunk a Mala Kapela hosszú és egyenes sötétjébe. Innen kiérve pedig belépünk Horvátország kellemesen kanyargós, dimbes-dombos vidékébe.

A Sveti Rok alagút a következő nagy vízválasztó. Talán a szó szoros értelmében is. Itt szeljük át a Velebiteket, és érünk ki a tengerpartra. Megváltozik az időjárás is: átutazunk a kontinentális-hegyvidéki éghajlatból a mediterránba. Lelassulunk: egyrészt az alagútban érvényben levő sebességkorlátozás miatt, de onnan kibújva még tovább, hiszen az alagút másik oldalán egy vad szerpentin vár ránk, ahol 80-as sebességkorlátozás van érvényben. De a lelassulás már a mediterrán életérzéshez tartozik, szóval tényleg nem érdemes száguldani (főleg, mert nem véletlen az a 80-as tempó; igencsak szeles ez a szakasz). Élvezni kell a pillanatokat, főként, hogy innen pillanthatjuk meg először a tengert!

A Mala Kapela és a Sveti Rok alagút majdnem ugyanolyan hosszú. Előbbi 5821 méter, utóbbi nyugati fele 5679, a keleti pedig 5670 méter hosszú. Nincs köztük 150 méter különbség.

Én szeretem ezt a két alagutat. A térből irányba terel. A horvát domborzaton és a gondolataimban is. A Bosiljevo 2 útelágazás nekem mindig nosztalgikus. Volt idő, amikor én is Rijeka felé tartottam. Ez volt a Krk-szerelem időszaka. A búvárkodás kezdete. Aztán 2011-től a Krk-szerelmet felváltotta a Korcula-szerelem. És Bosiljevo 2-nél innentől már Split felé tartottam.

Kata barátnőmmel Krk-en 2007-ben

Persze, az életben semmi sem véletlen. Ha nincs Krk az életemben, talán sosem jön el Korcula sem. Ezért pedig mindig is hálás leszek Krk-nek. Igazán megérdemli, hogy Bosiljevo 2 környékén egy kicsit felelevenítsem magamban a hozzá fűződő kalandokat. Nevetéseket és könnyeket. Szárnyalásokat és mélybe merüléseket. Talán ezt még Korcula is megbocsájtja nekem ezen a pár kilométeren. Hiszen utána gyorsan bebújok a Mala Kapelába, ami a figyelmemet maximálisan az útra szűkíti. Hat kilométer múlva pedig másra sem tudok gondolni, csak hogy most már jó helyen vagyok. Jó irányba megyek. A kanyargós-dombos vidék pedig lágyan, simogatóan görget tovább Korcula felé. A Sveti Rok alagútban már egyre erősödik bennem a vágy, hogy ott legyek. Ott, Korculán. Az alagútból kiérve a tenger látványa, a levegő illata és melegsége mosolyt csal az arcomra. Tudom, hogy még van hátra az útból jó pár kilométer. De ez nem baj. Estére ott leszek. Boldog vagyok.

Dodóval Korculán... Amikor kinn épp vihar van, akkor mi benn Pogacarnak drukkolunk (bár nem szorul rá :))

Az alagutak egyébként hazafelé is hasonlóan működnek. A Sveti Rok segít visszatérni a paradicsomi varázslatból a földi valóságba. De én ezt is nagyon szeretem. Tegnap, hazafelé, amikor kiértem a Velebitek másik oldalán, olyan csodás látvány fogadott, hogy kedvem lett volna megállni az autópálya közepén, és minden egyes fát és falevelet lefényképezni, és fényképen magammal vinni. Olyan elképesztő színekben pompázott a táj, hogy egyszerűen isteni volt beleautózni. Imádom az őszt! És valahogy ezek a horvát dombok a két alagút között mindig akkor borulnak ilyen őszi színpompába, amikor én októberben Korculáról hazafelé tartok. Akármikor is jövök haza. Odafelé semmi, visszafelé őszi varázslat. Ki érti ezt?

A Mala Kapelán átautózva pedig beállok Budapestnek. Most már jöhetnek a gondolatok arról, mi mindent fogok, szeretnék csinálni a következő napokban. Itt már nem nézek hátra. Se Rijeka, se Split irányába.

Tegnap szombat ellenére nagyon sima utam volt. Sokkal gyorsabban elrepült, mint máskor szokott. A táj szépsége mellett megszínesítette a két alagút közti szakaszt az új Friderikusz-interjú is, melyet Kepes Andrással készített. Nagyon szerettem. Biztosan meg fogom még hallgatni máskor is.

Ez az őszi, korculai zarándoklatom most véget ért. Itthon vagyok. Mondhatnám, hogy mindenütt jó, de a legjobb itthon. De nem mondom. Mert ez valahogy így nem teljesen pontos. 

Mert elég-e a helyről beszélni? Eszembe jut, hogy egyszer egy irodalmi pályázatra írtam erről egy novellát. Nem nyertem vele. De azóta is úgy gondolom, hogy ez a jó befejezése a mindenütt jó, de a legjobb… kezdetű mondatnak.

Mindenütt jó... (ahogy a Felhő Café-n megjelent)

Egy búvárszezon véget ér Priscapacon...

Zarándoklat a Sv. Marco kápolnához