Nyolc kilométer

Futok. A városmajori futókör rekortánja szalad a lábaim alatt. Egy csapat vidám teniszező gyerek mögött kapcsolódom be a futók sorába. Igen, teniszezők. A lányok öltözékéből nyilvánvaló. Kocognak. Többen 20-30 méterre belesétálnak a kocogásba. A fiúk közül néhányan levágják a kört. Itt könnyű: az edző a kör másik oldalán áll biztosan, nem látja, hogy mi történik a játszótér mögött. Nem sokáig futok mögöttük, mert a másik oldalon megállnak. Ki tudja, talán már több kör van mögöttük. Vagy csak egy volt a bemelegítés a futóiskolához. Az edző már előkészítette ehhez az eszközöket a Szamos utca sétáló részén.

Mosolygok magamban, és felidézem a régi időket, amikor én is teniszezőként róttam a Major 500 méteres köreit. Így könnyebben eltelik az első kilométer…

„1992. november 4. szerda

Futóedzés

500m bemelegítő

gimnasztika

3000m (13:13)

1000m (4:20)

3000m (14:26)

lazítás

Tenisz

[…]

Ez volt a 100%, amire ma képes voltam. Mindent megtettem, de a fáradtság miatt nem tudtam pontosan odaállni a labdákhoz, így sok volt a hiba. Úgy érzem, ma nem tudtam eljutni arra a szintre, hogy a hibáimat javítsam, mert oda sem tudtam érni a labdákhoz. Amúgy a szerva továbbra is jó!

Különben nem tör le a fáradtság, még ha egész nap csak a futóedzés gondolatával foglalkozok se, valahol legbelül szívesen csinálom, akármit is kell, mert valahol biztos előjön majd a munka. Elhatároztam, hogy végigcsinálom ezt a telet maximális erőkifejtéssel – már amennyire a suli engedi – és ezt meg is fogom csinálni!”

Dusi futóedzései, ó, te jó ég, legendásak… Még az edzésnaplóm sem kell hozzá, hogy felelevenítsem azokat az érzéseket, amelyek bő 30 éve ott a Városmajorban kavarogtam bennem…

Hopp, már el is szaladt alattam az első kilométer! A fiatalok pedig belekezdtek a futóiskolába. A talajra fektetett létraszerű valami négyzeteit tapossák. Visszafelé a futóúton sétálnak és beszélgetnek. Az edző rájuk szól, hogy húzódjanak le, mert futók futnak a pályán. Amúgy nem veszik észre, hogy szembe jövök velük.

Persze, nem csak ők sportolnak és futkorásznak a Városmajorban. Fura jelenségre is felfigyelek. Emberek totál random módon fel-alá száguldoznak. Hol szembe futnak velem egy rövid szakaszon, hol mellettem húznak el, hol pedig erre-arra keresztbe a pályán, és be egy bokorba. Mi van itt? Mindenki megkergült?

A második kilométer végére azért összerakom a képet: ez valami szervezett tájfutás, talán geocatching. Mert az emberek kezében van egy papír – egy idő után felfedezem, hogy egy térkép – meg egy ceruza. És van még náluk egy tájoló is. A bokrokban pedig egy-egy elrejtett információ. Talán szám vagy valami kód, amelyet nekik nyilván meg kell találni, meghatározott sorrendben, és felvésni a papírra.

A harmadik kilométer során már tudatosan figyelem őket. Vannak fiatalok, akik könnyedén suhannak. Vannak idősebbek, akik elképesztő komolysággal és elszántsággal az arcukon tartanak egyik pontból a másikba. Látom rajtuk, hogy ők nem is látnak engem. Csak a következő célpontra fókuszálnak, és hogy minél előbb odajussanak.

„1992. november 6. péntek

Futóedzés

500m bemelegítő

gimnasztika

5X1500m (6:19, 6:31, 6:57, 6:59, 7:02)

lazítás

Tenisz

[…]

Nagyon nagy volt a mai futóadag, majdnem meghaltam a végére. Igazából egész héten csak halmozódott a fáradtság, abszolút nem tudtam magam kipihenni. A tenisz közben már jobban éreztem magam, nem volt gond a mozgással. A tetőpont-ütéseknél sok volt a hiba, azt hiszem, azért, mert megint ész nélkül csapkodtam. Amikor az Orsi röptézett, én meg az alapról ütöttem neki, nagyon jól éreztem az ütéseket és laza volt az egész. A röptével is úgy-ahogy meg vagyok elégedve.”

Kissé teltkarcsú anyuka a hat év körüli kisfiával is a Majort járja térképpel a kezében. Ők nem futnak, de azért tempósan lépegetnek. Hetven, nyolcvan pluszos urak és hölgyek is vannak, ők néha kicsit belesétálnak, de alapvetően ők is futnak. Még ilyet! Mi lehet ez a program, ami ennyi mindenkit megmozgat?

A negyedik kilométernél még mindig egész jól bírom. Menni fog ez szeptember 6-án…

Bár azt be kell vallanom, hogy nagyképűen álltam ehhez a Marcialonga váltófutó-versenyhez. Valójában ugyanis a sífutós balesetem, azaz 2023 februárja óta nem futottam. Persze, volt bőven sport, táncfutás (vagyis gyorsgyaloglás), bringázás. Úszás és erősítés. És azt gondoltam, ez elég. Nyolc kilométer, mi az nekem, sportos ötvenesnek. Kirázom a kisujjamból.

Hát nem egészen… Erre Korculán jöttem rá, amikor egy jó meleg délutánon, éppen 30 nappal a megmérettetés előtt úgy éreztem, azért mégiscsak kéne tenni egy próbát, és a gyaloglásból futólépésekre váltani 8km erejéig. Bár megvolt, lefutottam, egyáltalán nem volt olyan könnyű, mint ahogy én azt gondoltam. 7:30-as km-átlag, oké, ez végül is mindegy. Nem verseny lesz, csak le kell futni. De nem esett jól. Be kellett látnom, hogy a testem már nem huszonéves. Ráadásul pár napra a futásra, miután hazajöttem Korculáról, lázas beteg lettem. Ha ez nem lett volna elég, ez volt az az időszak, amikor a neten egyre-másra jöttek a hírek versenyeken és futópályán összeeső és életüket vesztő sportolókról. Ezek óvatosságra és némi tudatosságra intettek.

Hú, túl vagyok a felén. Nyolc kör kész, más csak hét van hátra.

Szóval tudatosság… Elhatároztam, hogy sokkal komolyabban fogom venni a felkészülést, és alázattal állok ehhez a 8km-hez, amit majd szeptember 6-án Predazzo és a Lago di Tesero között le kell futnom. A terv az volt, hogy a városmajori futókörön fogok edzeni. De nem hajtom szét magam. Ha 2-3 alkalommal le tudom futni a 8km-t, az jó. De mellette figyelek a pihenésre, és az edzést kiegészítem teraszon bringázással és erősítéssel.

És szépen tudok a tervek szerint haladni: első alkalommal 6km-t futottam. Nyolc volt a terv, de végül úgy éreztem, elég lesz a hat és megálltam. Néhány napra rá, múlt szombaton viszont lefutottam a nyolcat. És iszonyú jól esett!!!

„1992. november 9. hétfő

Futóedzés

500m bemelegítő

gimnasztika

4000m

2000m

1000m

(utóbbi kettőt nem futottam le, mert rosszul lettem)

Tenisz

[…]

Ma a futóedzésen úgy futottam, mint gyorslábú Akhilleusz Trója alatt (remélem, Dusán, ez elég irodalmi szintű). Legalább is az első 4000m-t. Ugyanis utána határtalanul rosszul lettem. A tenisz közben sem voltam teljesen jól. Kicsit ideges is voltam játék közben, de jól esett néha szövegelni, ugyanis ez mind belém szorul azóta, amióta megfogadtam, hogy semmiért nem szólok egy árva szót sem. Bevallom, néha nagyon kikívánkozik belőlem egy-két megjegyzés, de nem adom fel a harcot magammal!”

A hatodik kilométerbe kezdek éppen… Hányadik körnél is tartok? Még jó, hogy ott az órám, ami segít. A futás nekem olyan meditatív állapot, hogy ha köröket kell futnom, akkor már a 2-3. körül elvesztem a fonalat. Ez most a második volt, vagy a harmadik? Vagy a negyedik? Szóval, ott az óra. 2023. január óta. Pedig már 2017-ben is leírtam a Szegedi Tudományegyetemen a szakdolgozatomban, hogy gondolkozom azon, vegyek-e okos órát… Hess, hess, e-hulladékos kihívások! Majd veletek máskor foglalkozom! Most sokkal inkább érdekel az, hogy egyébként ténylegesen hány kör is a 8km. Nem olyan bonyolult, hiszen ki van írva a táblán, hogy a kör 585m. Egyszerű matekkal ki lehet számolni, hogy valahol a 14. kör fele után kéne az órának jelezni, hogy lefutottam a távot. De ez a &@#*... óra ehhez képest kissé le van maradva. Csak bő egy körrel később jelzett legutóbb is. A 15. kört pedig befejeztem, így az óra szerint 8200m-t futottam. Holott 15X585=8775. Basszus! Az majdnem 9km!

585m

Most akkor melyiknek hihetek? És vajon, ha visszagondolok, az a régi ötszázas kör, amit a futóedzések során futottunk, hány méter is volt ténylegesen? Mert akkor, ugye, még nem volt szép rekortán pálya a Majorban. A teniszpályák mellett futottunk el a templomig a porban, előtte balra vettük az irányt. Megkerültük a sakkozó bácsikat és a padok mellett, a szabadtéri színház bejárata előtt értünk vissza a teniszpályákhoz. Ez volt az ötszázas kör. Talán legközelebb kíváncsiságból lefutom újra, és megnézem, mit mond a Garmin. De, nem, nem fogom átírni az összes köridőt az edzésnaplómban!

Szóval egyelőre az órámat követem, még akkor is, ha így közel 9km-t futok. Már a hetediket taposom. Kissé kezdek fáradni.

A fiatalok már befejezték az edzést. Futóiskolát csináltak, szökdécseltek, rövid sprinteket futottak bóják között, visszafelé sétálva nevetgéltek, beszélgettek. Kb. 40 percet voltak ott. Az edzőjük közel sem tűnt olyan szigorúnak, mint Dusán volt velünk annak idején. Azon gondolkodtam, vajon van-e köztük olyan, aki belegondol abba, hogy majd milyen lesz, amikor 50 éves korában fog itt futkározni? Én annak idején nem gondolkoztam ilyeneken. Szerintem ők sem 😊

„1992. november 12. csütörtök

Futóedzés

500m bemelegítő

gimnasztika

1000-1500-1000-1500-1000m

lazítás

Tenisz

[…]

Ma is nagyon szadi volt a futóedzés, nem tudom, hogy meddig bírom még ezt a terhelést. Igazából szeretném csinálni, de úgy érzem, egyre inkább a tenisz rovására megy az egész. Ma nem bírtam megmozdulni a pályán, olyan izomlázam volt, ezáltal egy kicsit komolytalanná is vált az egész. Pedig az ütések egész jók, és az ambícióm is megvan, de a fáradtság vagy izomláz miatt nem tudok 100%-ot nyújtani. Na mindegy, ez az állapot biztos változni fog, kérdés, hogy milyen irányba! (?)”

Na, most már minden számítás, még az órám szerint is az utolsó kilométernél tartok! Le tudom futni. Gondoljunk valami klassz dologra! Például, hogy milyen ruhában is fogok majd futni Olaszországban! Ez jó! Felvidít a kérdés! Főleg, mert tudom, hogy Pala épp most nyomtatja a pólóinkat az Amazing Amiche logonkkal.

Elhatároztuk, hogy nemzeti színekben fogunk futni. Pala beszerezte ehhez a három pólót: egy pirosat, egy fehéret és egy zöldet. Némi dilemma kerekedett abból, ki milyen színt hajlandó és milyent nem felvenni. Én mondtam, hogy nekem mindhárom jó. Pala zöldet, Emi meg pirosat nem akart. Így végül az a döntés született, hogy Pala lesz a pirosban, Emi meg a zöldben. Kizárásos alapon nekem jutott a fehér. De ez így pont jó, mert „olasz-sorrendben” fogunk futni 😊 Emi, én, Pala. Hogy nagyon szépek legyünk, én még rendeltem nemzeti színű fonott karkötőket is magunknak (és néhány extra darabot, hátha szeretnénk ott adni valakinek ajándékba; végül is az olaszok is magukénak érezhetik). Azóta a futball fanshop minden alkalommal elsőként jelentkezik be nálam a Facebookon, abban reménykedve, hogy még valami mást is vásárolok majd náluk. De ezúton is üzenem az algoritmusnak, hogy nincsenek ilyen terveim. A karkötők viszont gyönyörűek és nagyon köszönöm őket.

Amazing Amiche

A pólónál kicsit nagyobb dilemma volt nálam, hogy milyen cipőben fussak. Évek óta mezítlábas cipőket használok. Az erdőben a Xero shoes terepcipőiben gyalogolok. Mára egyszerűen képtelen vagyok vastag talpú cipőt hordani. De megvan még az első terepfutó-cipőm, az Altra. Ez széles orrészű, zero dropos, és nem olyan vastag a talpa, de nem is mezítlábas. Amikor a 6km-t futottam, gondoltam, teszek egy próbát. Nos, feltörte a talpamat. A jó kis „puha” cipőm. Azóta visszatértem a Xero-hoz. Ezt viszem Olaszországba is.

„1992. november 23. hétfő

Futóedzés

500m bemelegítő

gimnasztika

2000, 1500, 1000, 500 méter

lazítás

Tenisz

[…]

Ma éreztem először a futóedzésen, hogy javult a kondim. Lassan elérem a „gép” állapotot, ami a teljesítmény szempontjából pozitívnak mondható. Úgy érzem, képes lettem volna – persze megfelelő mennyiségű pihenő után – még egyszer ugyanilyen jól lefutni. Ez nem azt jelenti, hogy akkor nem futottam ki magam vagy hogy legközelebb többet kéne futni, mert kevés volt a terhelés, csak úgy gondolom, tök jó volt.”

Vége. Ezúttal 8260m lett a 15 kör. 1 óra 51 másodperc. 7:22/km (ha az óra által mért távval számolunk, ugye-ugye, mert ha 8775m-t futottam, akkor a km-átlagom 6:56 volt). 158-as átlagpulzus, 32°C hőmérséklet.

A térképes keresők még mindig keresztül-kasul száguldoznak a Városmajoron. Bár vannak, akik már végeztek, és csak sétálgatnak.

Én is sétálgatok kicsit levezetésképpen. Azon gondolkozom, mennyit küzdöttem én annak idején! Küzdöttem a teniszpályán az ellenfelekkel, az edzésnaplóim szerint pedig küzdöttem az edzőimmel is. De legfőképpen elképesztő küzdelmeket folytattam saját magammal. Hogy elég jó legyek. Hogy elég jó legyek másoknak. A mások által meghatározott mércéknek. Az iskolában, a teniszpályán, a családomban, a kapcsolataimban…

Az élet pedig valahogy mindig olyan szituációkba sodort, ahol folyamatosan bizonyítanom kellett. Talán épp azért, hogy egyszer végre ráeszméljek, hogy nem lehetek mindig mindenkinek elég jó. De talán jó lenne, ha legalább egy valakinek elég jó lennék... Saját magamnak.

Nem tudom, hogy tartok-e már itt. Az biztos, hogy iszonyú hosszú út, ha tetszik, sokszáz, ezer lélektúra-kilométer van mögöttem. Arra pedig már rájöttem, hogy ha a saját mércéimet követve megteszek mindent, ami telik tőlem, és el tudom fogadni, hogy ez elég, hogy akárhová is jutok, így elég jó vagyok, akkor hirtelen az Univerzum is küld megerősítéseket. És hirtelen lesznek olyanok, akiknek elég jó leszek. A munkában, a magánéletben, a baráti kapcsolatokban. Még talán a családomban is (legalább néha)…

Nyolc kilométer, 7:22. Ez elég jó. Hamarosan irány Olaszország, irány a Marcialonga.

Elég jó :)